Elvárosok felénk és mások felé

 Szia kedves olvasóm!

Régen találkoztunk már, többször neki fogtam, hogy írjak, de mindig más módját választottam az érzelmeim, gondoltaim kifejezésének. Egészen máig. Pár napja rágódom ezen a témán, amit ma hoztam neked, nektek, nekünk.

Elvárások.
Nekem rögtön negatív érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, hogy igen... mennyi elvárást támasztanak felénk az emberek, bezzeg én soha nem tenném....
Hát dehogy nem, nem szándékosan teszem és azt gondolom mások sem, de én is támasztok elvárásokat mások felé. Nem a kőkeményet, hogy márpedig ha nem teszed meg, akkor ez és az lesz... De bizony támasztok.
Enged meg, hogy kicsit kifejtsem mire is gondolok.
Enged, hogy éljek az önkritika dicső és nyers mivoltával.

Elvárásokat támasztok magam felé.
Van amiket belém neveltek. Az anyukám, a tanáraim, a környezetem, a barátaim. Személyek, kik benne vannak és benne voltak az életemben.
Elvárosokat támaszt felém a társadalom, a média, és bizony  a törvények is. Igen, itt már gondolhatod, hogy az elvárások nem feltétlen negatív dolgok, ahogy azt gondoltam az elején.

Magam felé az elvárásaim minden szerepemben változnak. Más elvárásaim vannak ha ép diák vagyok, vagy ha a katedra másik oldalán állok és ott is igen sokszor változik, a gyermek csapat szellemében.  Elvárásaim vannak magam felé gyerekként, anyukám gyermekeként, és fiatalként, hogy az időseket tiszteljem. De ez már egy tanult dolog, egy betanult elvárás. Milyen szép elvárás ez. 
Elvárásaim vannak barátként magam felé, amiket sajnos nem mindig tudok teljesíteni.
Elvárásaim vannak magam felé nőként, feleségként... Bizony és ebben az utolsó kettőben nagyon sok elvárásom van, már már a gondolat zavarba ejt, hogy fel kellene ezeket sorolnom. Valamelyik szép, kedves, a másik meg szinte a lehetetlen felé hajaz. 

Láthatod, hogy nem soroltam fel mindent, nem is írtam konkrétumokat, de azt te is érzékelheted, hogy bizony mindben van olyan elvárás csomag is, amiket betanultam, amiket mások támasztanak felém. Persze nem szándékosan, nem tudatosan, nem közvetlen akár, és nem rossz szándékból. De még is kétéllű a dolog.

Én is támasztok elvárásokat a környezetem felé. A szoros kapcsolataimtól kezdve pl.: a férjem felé, hogy a konyha pultra, étkező asztalra ne tegyünk szerszámot.  
Kevésbé látja praktikusnak az ötletem, mikor ép dolgozik, de bizony ez is egy elvárás. 

Elvárásaim vannak, ahogy már írtam azok felé is akiket tanítok, és akikkel együtt tanítok.
Elvárásom van az álltaim felé is gazdiként.
Elvárásom van az írók felé, ha kezembe veszek egy könyvet, vagy a rendező felé, ha megnézek egy filmet.

Teljesen idegen emberektől is várok el dolgokat. Pl.: Én azt tanultam, ha kedvesek veled és segítenek neked köszönd meg. Így ha valaki leejt valamit és felveszem, odanyújtom neki egy mosoly kíséretében, elvárom, hogy köszönje meg, még ha nem is tudatosan.

Mindenki támaszt elvársokat, és én ezt először nagyon rosszul éltem meg.
Igen vannak olyan elvárások, amiket támasztanak felém és nem élem meg jól, mert úgy érzem korlátoz, hogy mindenkép meg kell felelnem ennek, pedig én nem akarom, nekem nem megy. Néha úgy érzem, hogy elveszi a szabadságom. Lehet mások is ezt érzik az én elvárásaim miatt, ami szörnyű.

Nem szeretném, hogy így legyen. Tudom, hogy a szeretettem, az elfogadásom mindennél erősebb és talán ezzel mentem fel magam, ami lehet jó és lehet rossz én sem tudom, hogy hol áll a képzeletbeli skálán.
Hiába vannak bárki felé elvárásaim, vagy olyan dolgok, amiket szeretnék tudom mind az egom része, az egom akarja, a büszkeségem, de nem neheztelek senkire, ha nem felel meg az általam támasztott elvárásnak. Mert ez nem az ő hibája, nem az ő baja, ezzel csak nekem kell foglalkoznom, nekem kell magamban legyűrni vagy feldolgozni az érzelmeket, indulatokat, amit kivált belőlem.

 
Tudod, most, hogy leírom ezeket most jövök rá, most esik le az a bizonyos tantusz, hogy amiket felém támasztanak és nem teljesítem akaratomból  vagy attól függetlenül azzal nem nekem kell törődnöm, lehet, hogy nekem is fáj, hogy nem felelek meg. Ez ne az én gondom legyen, mert ha valaki olyan elvárásokat támaszt felém, aminek tényleg kikötéses talaja van, vagy azért nem szeret, vagy kevésbbé kedvel vagy bármi ilyesmi, arra talán nincs is szükségem, mert bizony ez már feltétel.
Én pedig a feltétel nélküli elfogadásban és szeretetben hiszek.

Kérlek téged gondolkoz el mélyen a soraimon és te is éld meg a saját szabadságod!

Szép napot neked, ki olvastad soraim!

Pályámon 2. rész

 

Szia Kedves Olvasóm!

Mai bejegyzésemben szeretnék neked arról mesélni, miért is kerültem oda, ahova... 
Nem ezek voltak a terveim ez nem titok. 3 évesen eldöntöttem, hogy állatorvos leszek és egészen közép iskola 2. évéig ez volt a tervem.... nem volt B opció.

Tudod, hogy nem hallok, soraimból már olvastad. Ez akadályozott meg, hogy állatorvosi egyetemre menjek...gondoltam én.

Az igazság az, hogy az élet mindig is erre a pályára szánt, ezt a hivatást szánta nekem, csak én nem tudtam róla. Kiskoromtól kezdve segítettem a nálam gyengébbeknek, fiatalabbaknak. Ha valaki nem tudott az osztályunkból egy feladatot, egy anyagrészt nem értett én voltam az első ki segített neki megtanulni, megérteni. Segítettem a lecke írásban, egy dolgozatra vagy felelésre való készülésben. Akit csúfoltak kiálltam mellette, kit iskolai erőszak fenyegetett, bántották, megvédtem. Ha kellett verekedtem is, amire nem kellene büszkének lennem, de valahol az vagyok... ki álltam azok mellett, kiknek szüksége volt rá, ha a módszereim még nem is voltak kifinomultak.

A gyengébb tanulókat, magatartás problémákkal küzdő társaimat általában mellém ültették... nem mindig örültem neki, mert nehéz volt sokszor összeszokni, de végül mindig javultak az értékeléseik, jegyeik és ennek örültem. Segíthettem nekik... 

Középiskolás koromtól korrepetáltam gyengébb tanulókat, érettségire készítettem fel, elmondható, hogy sikerült fejlődést elérnem, ekkor még nem gondoltam végig  tetteim súlyát, értékét.

Kiderült, hogy nem hallásom miatt nem mehetek állatorvosi és semmilyen orvosi egyetemre... Tragédiaként éltem meg... tényleg, nem voltam sokszor úgy összetörve az életem alatt, mint akkor. Ki kellett találnom, hogy mit is szeretnék. Azt tudtam, hogy olyan munkát, pályát szeretnék, amely egyben a hobbim és szívvel-lélekkel tudom csinálni.

Mivel én megtapasztaltam, milyen másnak lenni, milyen segítségre szorulni eldöntöttem, mihez folyamodom... gyógypedagógus leszek. Nem szerettem volna hallássérültekkel foglalkozni, mert azt gondolom nem tudnék elvonatkoztatni a saját helyzetemtől, saját tapasztalataimtól és a mérleget valamerre billentené, ami nem hiszem, hogy szakmailag optimális lenne.

Ez után sodrottam az árral... Minden terület tetszik, de szívem csücske az állatterápia (még nem végeztem el) és az autizmus, amely szintén megtanulásra vár, bár már némi tapasztalatom van. További érdeklődésem köré a művészetterápiák és a pszihopedagógia tartozik... de azt gondolom olyan lehetőségeket fogok kapni, amely a megfelelő uton terel.

Egy dolgot szeretnék még megosztani veled, ki soraim olvassa. A hivatásom mottóját:

" A gyermek attól tanul a legtöbbet, akit szeret."

-Nagy László- pedagógus

A szeretet a kulcsa mindennek.

További szép és szeretetben teljes estét kívánok neked!

Pályámon 1. rész

 

Sziasztok Olvasóim!

Ma egy számomra különleges és fontos írással készültem, arról a pályáról, melyet hivatásomnak érzek és választottam. 

Gyógypedagógia, tanítás, segítség, gyermek/ember és önismeret. 

Azt gondolom ezzek, jól kifejezik hivatásom, foglalkozásom lényegét, még a fejlődés szó, az ami a sorban helyet foglalhat.

Nos van, aki tudja, hogy két éve kaptam meg diplomám ezzen a területen, tanulásban akadályozottak szakirányán. Ebben a tanévben második munkahelyemre kerültem.

Most nem a munkámról szeretnék írni nektek, hanem arról a  szívemben kavargó zajról, amit sokszor tapasztalok láttok és érzek ezzen a pályán.

KÉRLEK téged, ha nem szereted a gyerekeket, ha nem tudsz mindenkit elfogadni, vagy legalább mepróbálni elfogadni, megérteni NE válaszd ezt a pályát.

Az empátia fontos eleme ennek a hivatásnak, tudom, ha túl magas az emocionális intelligenciád hamarabb kiéghetsz, ha ez fenyeget válts. 

Ne maradj olyan helyen, ne végezz olyan dolgot, amit nem tudsz szívvel lélekkel.

Ha segítségre szoruló gyermekekkel van dolgod, türelmesebbnek és kitartóbbnak kell lenned, lehet valamit tényleg elmondasz és gyakoroltatsz 100-szor akkor sem elég, de hidd el, ha szereted őket, elérsz fejlődést náluk, ha egyenrangú félnek tekited őket és tiszteled őket ők is fognak téged. 

Nem beszélve arról a tényről, hogy bizony barátom, te is szorulsz segítségre valamilyen tekintedben, akárcsak én, ők és mindannyian. Kinek-kinek mi megy nehezebben. De ez a szép, oly sok félék vagyunk, oly különbözőek és különlegesek a magunk sajátosságaival és még is mind egyformák, egyek.

Sokszor csak egy mosoly, egy dicséret segít, az ha az mondod: "Kedves vagy, köszönöm a segítséged, remélem szép napod volt..."- apróságok ezek, de nagyon sokat segítenek.

Lehet az, ki előtted ül az iskola padban, miközben te követelményt próbálod megértetni vele, vagy épp a matematika rejtelmeit gyakoroltatod ő "rosszalkodik", nem figyel és esetleg magatartássával zavarja az általad megtartott órát, a többeik tanulását, vagy épp az egodat sérti, neki annyi figyelem jut egy napra... Annyi, amit viselkedésével kicsikar az emberekből. Miért? Lehet nem kap figyelmet, lehet nem érti az anyagot, lehet nem érdekli, nem tudni... egy dolgot tudok hozzá is van egy út, amit lehet és meg kell találni, azt gondolom a szeretettel van kikövezve.

Vannak napok, mikor nekem is nehéz egy-egy helyzet, de még egyetemistaként eldöntöttem: nem keverem össze a viselkedést, a magatartást, a tudást és a személyiséget.  Mindig tiszteletben tartom azt, kit tanítok és egyenjogúként kezelem velem, elfogadom őt, és igyekszem megérteni. A legfontosabb nem felejtem el, hogy egyek vagyunk, és a szeretet hidat épít közöttünk.

Előszóban ennyit arról, mit hivatásomnak nevezek, tudom nem túl szakmai, nem derültek ki bevált módszerek és tippek. Nem ismertettem egy-egy esetet és nem írtam le tüneteket, diagnózist egy kórképről sem. Azt gondolom először az alap értékek fontosak...

Szép estét, jó hétvégét és kellemes gondolkodást kívánok!

2020 FINISH, START 2021

 

Szia kedves Olvasóm!

Tudom kevés nyomot hagyok itt neked vagy nekem... nem is tudom, hogy a pontosabb fogalmazás. Bocsánat ezért, most hoztam neked és nekem valamit, amelyet minden évben megteszek. 

Értékelem a 2020-as évemet és ráhangolódom a 2021-es céljaimra, terveimre.

Lássuk mik voltak az elvárásaim 2020-ra:

• Rendszeres sportot- jóga, meditáció, nyújtás -Mint már oly sok éve, ismét azt kell mondanom, hogy ezen van mit javítani... sokat.
• Terápiák össze gyűjteni- Tünetskálák elkészítése- Teljesen megfeletkeztem róla...
• Heti egyszer legalább: családi program, hobbi, kutyák, takarítás, barátok- ALAKUL, megváltozott élet körülmények miatt  nehezebben kivitelezhető.
• Kevesebb stressz és elvárás magad felé- Azt gondoltam 2020-ban meglesz az áttörésem, de nem így lett teljesen. Van még min dolgozni, de az irány mindenkém jó.

Nos, 2020-ban elköltöztem otthonról, a férjemmel éltem, ismét leállamvizsgáztam, vettünk házat, elkezdtük rendbe tenni, lett új munka helyem, megismerkedtem mélyebben önmagammal, lett két cicánk. Lettek új barátaim. 

elmondhatom, hogy jó évet zártam, kevés kaland jutott, de mindennapjaim jól teltek, és szépek lettek.

2021, ezt kérném tőled:

• Sport
• Projekt-önkéntesség
• Terápiák, tünetek összegyűjteni
• Hobbi
• Állatok
• Önfejlesztés

A lista nem teljes, mivel férjemmel összegyűjtöttü kívánságainkat már, így én egy kevésbé lényeges, bár szívemnek kedves, fontos listát hoztam, önmagamra korlátozva.

Szeretnék ebben az évben is tanulni, tanítani és fejlődni. Szeretnék tenni a sikereimért, és szeretném a lehetőségeket felismerni és megragadni. Tudatni akarom magammal, hogy értékes vagyok és hibáim ellenére szeretem magam. 

Sok álmom, tervem és elképzelésem van az évre, de nem akarok rajtuk agyalni, csak élni a lehetőségekkel.

Szép napot neked, és ragad meg 2021 élményeit!

Halál-elengedés, elvesztés

 

Sziasztok!

A mai nap egy komolyabb témával készültem nektek, ami számomra nem túl kellemes, sőt mondhatni nyomasztó és borús. Nem jól viselem bárkinek, vagy bárminek az elvesztését és nehezen engedek el bármit, amit megszerettem. 

Sokáig az érzékenységemre fogtam, de tudom, hogy az egom része is nagyban befolyásolja ezt. 

Tudom mindenkinek nehéz, ha valaki meghal a családból, vagy egy kiskedvence hal meg, elkóboról... én ezt az átlag embereknél rosszabbul viselem.

Tudom, hogy a halál egy fiktív dolog, amit mindenki másként értelmez, vagy más fogalomban, gondolatban hisz, az élettel és halállal kapcsolatban. Én azt gondolom, hogy a testünk hal meg, és abból a természet ismét életet nyer, de azért még is felkavar az érzés, pedig tudom... mind egyek vagyunk.

Lassan elérkezik Mindenszentek ünnepe, így  most én virtuális világunkban hagyok gyertyát írásom formájában az elhunytainkért, legyenek emberek, állatok. 

"Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
[...]
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen."

Szeretet teljes napot kívánok!

Meggyűrűzve a táncparketten

 

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Lassan három éve lettem mennyasszony. Ennek szeretnék egy blog bejegyzés formájában is emléket állítanni. Azóta már feleség lettem, aminek decemberben lesz egy éve.

Nagyon sok mindent történt, ami a szerelemben megerősít, és bizonyosságot nyer számomra a szerelem, szeretet, házasság jelentése, fontossága. 

Mindig is érzékeny ember voltam, bár igyekeztem sok esetben nem kimutatni az érzéseim és hangulatom. Már van egy ember az életemben, kivel a legapróbb változást és történést is szeretném megosztani, mégha nem is fontos dologról van szó, vagy egy hatalmas hülyeségről. Miért? Mert szeretném, ha mindenről tudna, ha mindenem és minden részem ismerné, még azt is, amelyet én nem ismerek. Nem azért, hogy szeressen, persze jó, hogy szeret, sőt csodálatos.... De azért ismerjen, mert neki én akarok lenni. Az az én, aki teljes, akinek nincs előtte semmi titka, semmi álarca vagy álruhája... Azt akarom, hogy ismerjen és az alapján döntsön, érezzen, hogy szeret-e és mit érez irántam. 

Tudjátok... a házasság csodálatos dolog ha megfelelő partneretek van ehhez a tánchoz. Engedjétek meg, hogy egy művészi leírással éljek:

Nem arra gondolok, akit követned kell a táncparketten, mert ő vezet, hanem arra partnerre, kit bátran követsz, az ismeretlenbe is akár, mert tudod sosem engedi el a kezed.  Olyan társról beszélek, kivel egy szenvedélyes latin táncot is járhatsz, vagy egy bécsi keringőt, de a csárdásban is legalább annyi érzelmet visztek, mint egy cha-chába...

Kivel az apró nüanszok, ép oly fontosak, mint minden lépés tökéletes ritmusossága.  De nem a ruha, nem a hely adja a táncotok varázsát, hanem a tökéletes harmónia.

Nos kedveseim ez a szerelem, ez a szeretet és ez a házasság, a mi házasságunk.

Szép, boldog őszi délutánt nektek!

Ui.: Táncra fel!

Vissza, majd előre

Sziasztok!

Ezeréve és egy napja írtam ide soraimat utóljára, ismét kicsit pöörgöss az életem... tudom elég régóta írom nektek kifogásként és magamnak is. A lényeg talán nem volt olyan fontos mondandóm, hogy hátrahagyjam soraimat nektek. Most van. Betekinntést engedek az életembe jobban, mint máskor, azoknak, kik tudnak soraim közt olvasni nagyban érteni fogják az egészet. Most ki kell írnom, megért bennem a gondolat és talán van elég pötyögésre alkamas időm is ehhez.

Az elmúlt öt évemről szeretnék nyomokat hagyni.

Emlékszem az egyetemre készültem 2015 nyarán és nem akartam menni, fizetősre vettek fel, nem akartam a sok pénzt bevállalni és elvoltam keseredve, hogy nem abba az intézménybe mehetek, amit kiszemeltem. Vajon tényleg akartam? Mert tudjátok jót tett nekem az, hogy távol kerültem az otthonomtól és nagyon sok mindent kaptam, tanultam, amiért egy életen át hálás lehetek. 

Megtanultam, kikre számíthatok mindig.

Megtanultam egyedül lenni boldogulni, nagyon sokat tanultam magamról, az életről, kapcsolatokról, családról, szakmáról és hivatásról. Koránt sem eleget ez tény... 24 vagyok... hova sietnék?

Kaptam csalódásokat, amik igazából csak a tanulás részei voltak már tudom. Sokszor adtam volna fel és mentem volna haza, sokszor éreztem, hogy nincs ott a helyem, hogy világ ellenem fordult, és nem tudom megcsinálni.

Sokszor adtam volna fel, de nem tettem... Hittem és hiszek valamiben, ami a félelemnél, szorongásnál, aggódásnál, kishitűségnél erősebb.

Mi ez? Remény, hit, szeretet, és álom. 

Sok pofont kaptam, sok sebem lett, és nem fizikális, de a legnagyobb sebek begyógyultak, amiket hordoztam magammal, megértettem,  és megértem rá, hogy feldolgozzam azokat.  Hogy elfogadjam magam és a tükör előtt azt mondjam a 160 cm-t nem elérő lénynek, hogy szép vagy és értékes. Hogy elhiggyem szeretnek és csodálatos vagyok. Félre ne érts vannak hibáim, hajaj még mennyi, de már nem érdekel. És te ha hiszel a mátrixban, a kvantumban, vagy a kristályrács elméletben és olvasod soraim, tud: leszel ott ahol én vagyok.- hozzád szóltam fiatal én. Megtudod csinálni.

Öt év, annyi tanulás, annyi élmény, annyi tapasztalás, annyi ember, annyi emlék, annyi esemény, és még az egyetemi visszaemlékezésem végére sem értem.... Nem beszéltem vizsgákról, barátokról, családról, szerelemről, álomnak hitt valóságról, lehetetlennek hitt történésekről.  A diplomáról, a munkáról, a házasságról, a családról, az állatokról, a költözésről, a változásról....

Alig írtam, mert még mindig a gondolataim cikkáznak ide-oda, emlékek mappái közt, keresgélnek axonjaim... 

Nem gondoltam volna, hogy itt és így leszek.

Sok olyan ember van, akivel terveztem az életemben, biztos pontnak tüntek, de el is tüntek... sok olyan ember van, kinek létezéséről nem tudtam, már életem részei, és van olyan ember, kinek létezésében hittem, de nem tudtam róla... ő lett, te lettél a férjem. Szeretlek és hálás vagyok érted - könnyezem.

Öt év... 19 éves voltam, tele izgalommal, félellemmel, kíváncsisággal, aggódással természetesen.... 

Nem az vagyok, aki voltam, a testem is változott ugyan, a tudatom is változott - jó sokat - de a lelkem, a kis belső mag, odabent maradt, aki volt. Hisz abban, amiben mindig is hitt, a kapott és megváltoztatott információk hatására biztosabb lett és kitartóbb, mondanám, hogy erősebb... de ezek most kicsit téves sorok. Mert a mag nem változott a tudat, a test igen, de az a kis belső lény, lélek, tudás, energia, rezgés, fény..... (ahogy érted) ő maradt, állandó mindig.

Írom soraim és azt érzem nem jutunk előrébb... én tudom mit akarok és értem magam, de neked ez zavaros lehet, ki olvasol engem....

Bocsáss meg, egyszer majd megérted és én is megértelek téged, csak még várnunk kell.

Ohh... igen... A következő öt évemről... 

Rövid és tömör leszek: Szeretet, boldogság, család, tudás, változás, tanulás, kérdések, megtalálandó válaszok. 

Itt hagyom nyomomat, szeretetemet és ezzel kívánok szép napot neked!