Roppant egyszerű a válasz, bár még is összetett. Egy olyan hivatást, hobbit, álmot kerestem egész életemben, ami boldoggá tesz és kitölti minden időmet és érdeklődésemet. A munkám valóban lehet a hobbim és az életem.
Nem tagadom először állatorvos akartam lenni... 3 éves koromtól egészen a pillanatig, mikor közölték, hogy nem lehetek, a hallásom miatt. Nem tudom mi köze van hozzá... de talán okkal történt. Biztosan úgy történt.
E gyötrelmes felfedezés és megértés után erőt vettem magamon és kutatni kezdtem... először magamban, hogy mit is szeretnék csinálni.... egy dolog biztos volt. Husky, kutya, tehát az állattok. Arra felfedezésre jutottam, hogy értek a gyerekekhez és szeretnék segíteni a sorstársaimon. Szeretnék, tanítani, gyógyítani, nevelni, talán még példát mutatni is, így már nem volt kérdés. Állatterápiás gyógypedagógus leszek, kimondottan a siketekre specializálva.
Biztos felmerül a kérdés, hogy egy siket, aki nem is ismeri a jelnyelvet, hogyan fog tanítani? Miért jó ő? Megtudja- e csinálni?
A válaszom, persze, azért vagyok itt. Nem csak, mint szakember, hanem páciens is vagyok. Átéltem, tapasztaltam a hiányosságokat, a hátrányokat és a pozitívumokat is.
Ezért leszek én jó, jobb, mint a társaim, bár ez így elég erős kifejezés. Tudom mire kell figyelni, mit, hogy lehet érezni, hogyan kell kordába tartani a feledést, a szavak, a hangok elnémulását. Ezt pedig nem tanították, ezt tapasztaltam, rá jöttem. Ez által én tényleg tudom mitől beszélek, min mennek át a segítségre szoruló emberek. Persze minden eset más és más.... de ami a fejünkben kavarog... a keszekuszaság a felfedezés pillanatában az ugyan az. Amire figyelni kell, hogy ne vegyék észre mások e cseppnyi hiányt az ugyan az... csak másképp játszódik le egy-egy emberben. Minden személy életében szükség van arra, hogy az állapotát és ez által önmagát is elfogadja, megtanuljon vele élni és a fogyatékosságából előnyt, lehetőséget kovácsoljon.
Úgy gondolom, hogy a hiányommal többet tudok segíteni, mint más a teljességével.
Megtudom mutatni bárkinek, hogy bármilyen helyzetbe is kerül büszkén tudjon mosolyogni és azt mondani: "Igen, fogyatékos ember vagyok, de én még is boldog vagyok, jól érzem magam a bőrömben és nem változtatnék a fogyatékosságomon".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése