 |
Sziasztok!
Ezeréve és egy napja írtam ide soraimat utóljára, ismét kicsit pöörgöss az életem... tudom elég régóta írom nektek kifogásként és magamnak is. A lényeg talán nem volt olyan fontos mondandóm, hogy hátrahagyjam soraimat nektek. Most van. Betekinntést engedek az életembe jobban, mint máskor, azoknak, kik tudnak soraim közt olvasni nagyban érteni fogják az egészet. Most ki kell írnom, megért bennem a gondolat és talán van elég pötyögésre alkamas időm is ehhez.
Az elmúlt öt évemről szeretnék nyomokat hagyni.
Emlékszem az egyetemre készültem 2015 nyarán és nem akartam menni, fizetősre vettek fel, nem akartam a sok pénzt bevállalni és elvoltam keseredve, hogy nem abba az intézménybe mehetek, amit kiszemeltem. Vajon tényleg akartam? Mert tudjátok jót tett nekem az, hogy távol kerültem az otthonomtól és nagyon sok mindent kaptam, tanultam, amiért egy életen át hálás lehetek.
Megtanultam, kikre számíthatok mindig.
Megtanultam egyedül lenni boldogulni, nagyon sokat tanultam magamról, az életről, kapcsolatokról, családról, szakmáról és hivatásról. Koránt sem eleget ez tény... 24 vagyok... hova sietnék?
Kaptam csalódásokat, amik igazából csak a tanulás részei voltak már tudom. Sokszor adtam volna fel és mentem volna haza, sokszor éreztem, hogy nincs ott a helyem, hogy világ ellenem fordult, és nem tudom megcsinálni.
Sokszor adtam volna fel, de nem tettem... Hittem és hiszek valamiben, ami a félelemnél, szorongásnál, aggódásnál, kishitűségnél erősebb.
Mi ez? Remény, hit, szeretet, és álom.
Sok pofont kaptam, sok sebem lett, és nem fizikális, de a legnagyobb sebek begyógyultak, amiket hordoztam magammal, megértettem, és megértem rá, hogy feldolgozzam azokat. Hogy elfogadjam magam és a tükör előtt azt mondjam a 160 cm-t nem elérő lénynek, hogy szép vagy és értékes. Hogy elhiggyem szeretnek és csodálatos vagyok. Félre ne érts vannak hibáim, hajaj még mennyi, de már nem érdekel. És te ha hiszel a mátrixban, a kvantumban, vagy a kristályrács elméletben és olvasod soraim, tud: leszel ott ahol én vagyok.- hozzád szóltam fiatal én. Megtudod csinálni.
Öt év, annyi tanulás, annyi élmény, annyi tapasztalás, annyi ember, annyi emlék, annyi esemény, és még az egyetemi visszaemlékezésem végére sem értem.... Nem beszéltem vizsgákról, barátokról, családról, szerelemről, álomnak hitt valóságról, lehetetlennek hitt történésekről. A diplomáról, a munkáról, a házasságról, a családról, az állatokról, a költözésről, a változásról....
Alig írtam, mert még mindig a gondolataim cikkáznak ide-oda, emlékek mappái közt, keresgélnek axonjaim...
Nem gondoltam volna, hogy itt és így leszek.
Sok olyan ember van, akivel terveztem az életemben, biztos pontnak tüntek, de el is tüntek... sok olyan ember van, kinek létezéséről nem tudtam, már életem részei, és van olyan ember, kinek létezésében hittem, de nem tudtam róla... ő lett, te lettél a férjem. Szeretlek és hálás vagyok érted - könnyezem.
Öt év... 19 éves voltam, tele izgalommal, félellemmel, kíváncsisággal, aggódással természetesen....
Nem az vagyok, aki voltam, a testem is változott ugyan, a tudatom is változott - jó sokat - de a lelkem, a kis belső mag, odabent maradt, aki volt. Hisz abban, amiben mindig is hitt, a kapott és megváltoztatott információk hatására biztosabb lett és kitartóbb, mondanám, hogy erősebb... de ezek most kicsit téves sorok. Mert a mag nem változott a tudat, a test igen, de az a kis belső lény, lélek, tudás, energia, rezgés, fény..... (ahogy érted) ő maradt, állandó mindig.
Írom soraim és azt érzem nem jutunk előrébb... én tudom mit akarok és értem magam, de neked ez zavaros lehet, ki olvasol engem....
Bocsáss meg, egyszer majd megérted és én is megértelek téged, csak még várnunk kell.
Ohh... igen... A következő öt évemről...
Rövid és tömör leszek: Szeretet, boldogság, család, tudás, változás, tanulás, kérdések, megtalálandó válaszok.
Itt hagyom nyomomat, szeretetemet és ezzel kívánok szép napot neked!
