Csipegetés régiekből: Tehetség

Csupán egy szó, ami mindenkire egyformán értelmezhető. Egy szó a sportról, a tanulásról, rajzról, énekről, hangszerekről, írásról, táncról fotózásról és bármiről, amiben az ember sikereket érhet el. Nyolc betű, ami magába foglalja az embert. Azt, akik vagyunk, és amik vagyunk. Az álmainkat, a céljainkat. Ennek oka egyszerű, s tán nagyszerű is egyben. A tehetség többet jelent, mint amit mi hiszünk róla. Jelentése összetett. Nem csupán egyszerű cselekedetek. A tehetség az érzések mélységében rejlik, mert csak abban lehetünk tehetségesek, amit mi magunk is igazán szeretünk. Abban érhetünk el sikert, amit mi is akarunk, és amiben hiszünk. Nem akarom ragozni, bár már rég megtettem.

Minden emberben lakozik tehetség, még a bűnözőkben is, végül is ez is egy fajta tehetség. Ezt az „áldást” nem fényezzük olyannyira. Nem szeretjük a lopás, hazugság tehetségét, bár mindenkiben meg van, csak nekünk van tehetségünk ezt elnyomni is.

Tehetség kell még a megbocsátáshoz, az önfeláldozáshoz, mint mindenhez, amit teszünk. Tehetség kell még másnak lenni, mint az átlag. Olyannak, aki fel meri vállalni önmagát, aki szembe mer szállni másokkal, és megmutatni belső értékét. Mindenki valamivel több önmagánál, ha felfedezi a magában szunnyadó tehetséget, de kevesebb, ha közben elveszíti önmagát.

Mindezek ellenére hiába vagyunk valamiben tehetségesek, ha közben ezt az adományt, ezt a kis pluszt nem tudjuk valami jóra felhasználni. Ha nem tudjuk és nem is akarjuk, csak egy dolgot érünk el. a belső értékünk csapong, és szép lassan elveszítjük azt a hitet, ami kell ahhoz, hogy sikeresek legyünk, elérjük a céljaink, valóra váltsuk az álmainkat.

Az ember lehet tehetséges, de ha nem gondozza azt, idővel megkopik, és talán örökre feledésbe merül. A tehetséghez értelemnek is párosulni a kell és leleménynek, valamint a felfedezés örömének, hogy tudjuk hasznosítani ezt az adományt.

Azt is meg kell említeni, hogy lehet egy célunk, amit el akarunk érni, lehet egy kiinduló pontunk, ami a tehetség, de kell egy térkép is az utazáshoz, ami a józan ész és ítélő képesség, hogy közben ne vesszünk el, és elérjünk a kívánt célhoz.

Én magam nem tudom meghatározni, miben vagyok tehetséges, de talán ezt is ideje megpróbálnom. Kezdhetjük is… Siket vagyok, nem hallok. Nem születésem óta van e cseppnyi hiányom, amit én magam inkább tehetségnek hívnék. Miért? Mert tudok valamit, amit mások nem. Ki tudom nyitni igazán a szemem, és mélyebbre ásni a látszatnál. Tudok arcból olvasni. Tudok szavak mögött érzéseket keresni, és tudom értékelni azt, amit kapok. Látok és hallok, csak mindkettőt a szememmel. El tudok képzelni egy saját hangokkal teli világot. Meg tudom érteni, hogy melyik szín, milyen hangot takarhat. Látom a madárdalt, mikor mások még észre sem veszik azt. El tudok menni úgy az utcán, hogy felfedezem a bogarakat. Meg tudok állni egy virágnál, és mélyebbre ásni, mert nekem a virág is énekel. Szavak helyett színekben és illatokban pompázik. Más a valóságom, és talán más a világom is. Egy szebb, jobb élettel teli világ. Nekem ebben fejeződik ki a tehetségem, én ez által vagyok önmagam, és így találom meg a célom a saját térképemmel.

Számomra ez a tehetség.

Szépséges napot!

Egy könyv: Emberi arc

  Sziasztok!

Mai írásom talán az utolsó a hónapban, sikerült kiírnom magamból a dolgokat, így mára egy különleges és varázslatosnak vélt olvasni valóval készültem... amit bármikor, bárhol olvashatsz, főleg, ha társaságba vagy. A könyv címe: Emberi arc.

Tudom rengeteg olvasni való készült nagy írók tollából, pszihológusok jegyzeteiből az emberi gesztusok, mimika értelmezésére, és bizonyára sokan tudok már belőle olvasni., legalább is ezt gondoljátok. 

Ezért az olvasással én következem.

Hallásom elvesztésének talán ez a legérdekesebb és általam legkedveltebb tanulsága: "Figyelj a részletekre ("az ördög a részletekben rejlik"-Lucifer c. sorozat)".

 Igaz a mondás... a világ és mi egymásnak is mindent felfedünk, olvasásra  feltárunk, persze, ehhez kell egy jó olvasó... 

Nem azt mondom, mert nyilván nem fogom tudni, hogy ki mit evet reggelire az arcáról leolvasva, de azt igen, hogy a gesztusai, mimikái és az érzései, mit látat valódiak-e nem maszkot visel. Ez az emberek viselkedésén is látszik, bizonyára sokan ismeritek, ha valaki jobbra néz hazudik, lesüti a szemét zavarba van és, vagy hazudik...  Ajkába harap izgul, babrál valamivel szintén, megérinti az ellenkező nem az arcát a jelenlétetekben, tetszetek neki, kivéve, ha egy hajszál csikizi, de ez egy sajátos megjegyzés...

Tudjuk a gesztusok értelmezését is, amerre a térded áll, arra mennél, abba az irányba vonzódsz,  ha össze kulcsolod a kezed, lábad is keresztbe teszed elzárkózol, stb... 

Szerintem viszont ez jellem függő is, mármint persze egyes esetekben igaz, mint egyes emberek viselkedésére is igazak az előbb említettek, de minden ember más és más, ezért nem indulhattunk ki ugyan abból az elméletből és nem húzhatjuk rá mindenkire, mint minden kávéra, hogy feketén az igazi (lásd automatás kávé).

Az életem nagy részét az ember tanulmányozásával töltöm, nem csak az arc, a gesztus, a jellem, az ok okozat, pláne az utóbbi időben, mióta tanulok is a miértekről, legalább is elém tesznek csomó tényt, én meg kételkedem bennük. Hiszen, nem biztos, hogy jól gondoljuk, de egy dologgal az itt tanultakban és elém rakottakban egyet értek: Mindenki más és más, másként kell mindenkit kezelni, máshogy kell olvasni mindenkiből és mindennek van miértje. Ez jó lesz kiindulásnak a jövőre nézve...

Sok pszihológiai, kommunikációs, nevelési könyvet olvastam saját öröm szerzésre és kötelező jelleggel egyaránt, azt nem mondom, hogy ezekből megfogom érteni az emberek többségét, mert nem... csak esélyt adok erre, de azt merem állítani, hogy sikerült és sikerül ez által önmagam jobban megismerni. Ez pedig előre lépés, mivel objektív és szubjektivis tudok lenni önmagammal szemben, ez pedig talán releváns eredményt szül (elég szakszerű mondat lett, pedig nem írtam bele mindent).

Rendben, megint sikeresen elkalandoztam a tárgytól, szóval engedek egy kis betekintést a titkos szájról és arcról való olvasási szokásaimba, amit imádok, minden nap, minden ember, minden szituáció egy-egy könyv, ami olvasásra vár és elemzésre (oké, nem vagyok gép, vagy mániákus.. tényleg).

Általában egy egy beszélgetés előtt igyekszem tüzetesen megvizsgálni a beszélgető partnerem  gesztusait, mimikáit, illetve viselkedését. Végtagjai mozdulatait, arca minden szegmensének rezdüléseit megfigyelni, és dekódolni a látottakat, mivel ez az aktuális kiindulási alapom... Ha valaki beszédét nem rögtön értem, egyenlőre kimaradni a beszélgetésből, vagy szűkszavúan válaszolni, hogy közben tudjam, hogy mire számíthatok, ha sikerül megfejtenem  ajkának, szemének és arcának mozzanatait a könyvet továbbiakban szabadon olvashatom, ha nem... akkor kérdezek többszörösen vissza, és kérem a szebb, jobb kerekítésre. Érzelmeit olvashatom, de szavait, mondatait, dialógnak készülő gondolatait nem biztos, hogy sikerül befogadnom. 

Persze, mint minden olvasóval velem is megesik, hogy újból kell olvasnom egy egy mondatot, ekkor nem tehetek mást, mint visszakérdezek, vagy várom a további sorokat és abból megfejtem a rejtélyesnek vélt előzményeket.

Optimista ember révén, szeretem a vígjátékot olvasni az emberek arcáról is, a mosolyt, örömöt és boldogságot, és persze... a mélyről fakadó tisztaságot. Persze ez nem mindig adatik meg, látszanak az elfojtott érzések, szavak, gondolatok, pláne, ha egy arcot, egy embert már tűzetésen sikerült megismernem és megértenem. Ha már rezdülései be épültek sajátos irodalmi műveltségembe.

Az olvasottak érdekességét nem tudom, ki-ki döntse el maga. Irodalmi ízlésem megértéséhez próbáljon figyelni a részletekre, hiszen ez mindenkinek megy szerintem, aki igazán akarja és szeret olvasni a sorok mögött.

Mi inspirálta ezen írásom? Hm... talán az emberek, képek, személyek és személyes élmények.

Jó olvasást, kellemes gondolkodást, szépséges mosolyban gazdag  napot!

Napló bejegyzés féle: Aggódom

Sziasztok!

 Be kell ismernem aggódom. A Kedd estét a kórházban töltöttem, mert megint rosszul voltam, persze szerencsére kiderült, hogy nem vakbél és nem fogtak bent.

Találtak cisztát a bal petefészekben, valamint a köldököm alatt a jobb oldalon is van valami eltérés. Szóval, remélem semmi komoly és elég a gyógyszeres kezelés.

A rossz, hogy mindenki aggódik és felhozzák, hogy ha nem lehet gyerekem.. én is tudom, hogy benne van a pakliba, hogy a bal petefészek emiatt leáll működni, próbálok én mosolyogni és azt mondani, hogy: "ne aggódj, nincs baj, minden rendben lesz".

Azt viszont tudni kell, minél jobban felhozzák a témát, én is aggódom, tudom, milyen következményekkel járhat, milyen félle ciszta lehet, és be kell ismernem rettentően félek attól, hogy nem lehet gyermekem... Akkor biztosan tudnám, hogy nem vagyok teljes értékű nő, sem ember.

Sajnálom a mai komorabb és komolyabb sorokat, de tényleg félek.

Szépséges erőben, mosolyban gazdag napot!

Vonástól a regényig

Sziasztok!

Mai nap egy vélemény kifejtős, érzelem elmondós és ha úgy tetszik, egy magamutogatós írást hozok, az írásról és az alkotásról. 
Honnan ered a téma? Mi inspirált? Az élet és a személyek és írni akarásom és szeretettem. Na de térjünk is a tárgyra.

Miért szeretek írni, rajzolni, táncolni, szavalni vagyis úgy ámblokk alkotni?
Az érzés miatt a felszabadultság, az öröm, az energia, a szomorúság, a bánat, a tisztelet, a hála, a csodálat, és a varázslat, mi ezt bejárja és átjárja. Az hogy valamit és valakit adhatok magamból, úgy hogy talán mások kedvére is teszek. Vagy épp csak a saját lelkem gyógyítom, értem meg egy egy alkotás által... de ahogy egy bölcs ember fogalmazott.. mind más-más dimenzió (Köszönöm neked, ezt a szép és igaz megfogalmazást).
Írni azért szeretek, mert hihetetlen, hogy egy egy dolgot mennyi féleképpen kitudunk fejezni, megtudunk mutatni, miként és mikkel tudunk társítani, összehasonlítási, leírni, elmondani, átadni, megérteni és megélni. Szeretem minden formályát, a kézi levelet, a gépelt történeteket, a régi irógéppel megirt táviratott... bármit, ami irás, ami szellemi termék, ami gondolkoztat és érzéseket ad nekem, vált ki belőlem, ami mélyen szántó, ahol több van a sorok mögött, ahol olvasom az irot és megismerem az olvasót. Eygszerűen imádom.

Rajzok és egyéb művészeti, esztétikai alkotások... a szavaknak is van teremtő ereje, de  ezekben a dolgokban a képzelet, a gondolatok, a fantázia testet, vagy formát ölt. Megbabonáz, ösztönöz, elvarázsol és fejlődni késztet.

Tánc... ma táncoltam magamtól, egyedül, szivből sok sok idő után először, egész pontosan 13-14 lehettem, mikor utoljára volt ilyen, bár akkor még segitséggel, de hallodtam a zenét, éreztem a ritmust és bár ennek az észlelésére szánt érzékem megfakult volt, de volt. Ma már nem. Nem volt zene, nem voltak hangok, nem volt üttem vagy ritmus.. csak én és a testem és a szivem. A szivem vitt előre, a gondolataim, érzéseim alakitották a lépéseket és testem rezdüléseit, a testem volt a toll, mi irta a parkettára a sorokat, lelkem sorait. Ez az érzés hiányzott... kellő kép kifáradtam és leizadtam  félóra vagy talán több ideig tartó tánc után, de rettentően élveztem és hiányzott, nem csak nekem, hanem az egész lényemnek.

Ez az alkotás, amiről beszélek, ami nekem ad és talán másoknak is... ezért szeretem... ezért éltet és ezért élvezem.
Eme sorokkal kívánok mára is szépeket...

Évezzétek az életet!

Apróság

Sziasztok!

 Ma volt egy ötletem miről írnék, de természetesen elfelejtettem... Így beszámolok pár apróságról.

A terveim miket ettől az évtől várok egészen jól alakulnak, sikerül kevesebb kávét és teát innom, valamint a csokimat is csökkentettem. Manapság répát, almát és egyéb gyümölcsöket eszem, ha valami ehetnékem van.  A sport is alakul, vagyis a napi torna rendszeres a konditermet kihagyom, mert általában mindig lesz társaság és elég, ha én tudom mit bénázom és társai.

További apróság téma.. nem sokára ismét lesznek husky apróságok is felénk, amit már várok, de nem leszek otthon, mikor ők meglátják a nap világot.
Ki gondolta volna, hogy a várakozás fokozza az ember örömét és jó kedvét? Hm... egyébként, nem szeretek várni, de a kivétel erősíti a szabályt.

Amint látjátok a képen egy szépséges pipacsot hoztam, tudni kell rólam, hogy imádom a mezei virágokat, és a mezei virágból készült csokrokat, így természetesen a pipacs is a kedvenceim között szerepel, a maga kis egyszerűségével. Gondoltam megosztom veletek eme kis apróságot is.

Ma piskótát sütöttem, amit el kell mondanom, hogy nem igazán szoktam, de jó lett... legalább is mind megettem (itt egy hatalmas elégedett arcocska van).

Hihetetlen menyit tudok nevetni egy emberen...

Szép estét, kellemesen eltöltött hétvégét!

Mese: Hóditó a husky

Pár éve történt, mikor megismerkedtem vele. Nem tudom pontosan, május hányadik napján jártunk, de minden más a mai napig tiszta emlék, amit nem fed homály.
Nyárias időben, kint a puszta réten, egy fehér bundát láttam, amit még nem ismertem. Ahogy feléje közelítettem, lám máris tisztult az alakja. Vastag fehér bunda, amit fekete foltok díszítenek. Ez a kutyus a virágok közt szinte el is veszett. Még egy kicsit közelebb mentem, majd mikor egészen közel értem, rám nézet, én is nézem őt és a szemét, ami olyan kék, mint az ég. Kérdeztem hát tőle „Ki vagy?”.
- Szia, messziről jöttem, sokat mentem. Nevem még igazából nincsen, s családom sincsen. Tudni kell, a régitől elszöktem. – válaszolt a bundás, ki fiatal kölyök volt, sajnos lábát sebek borították.
- Talán bántottak? Csúnya szóval dorgáltak? Maradj itt, biztosan kitalálunk valamit. – válaszoltam neki, és már tudtam, ez a kutyus meghódított az első pillanatban.
- Maradok én… de nem félsz tőlem? Idáig mindenki félt, mert farkasnak hittek, és csavargóként kezeltek. – mondta az új barátom.
- Nem félek tőled, kedvellek téged… de most csak egy darabig maradhatsz, és egy új otthont kell keresnünk neked. - indultam el vele az udvarunk irányába, ahol Zeusz kutyám már a farkát csóválta.
- Ki ő? Kit hoztál? Meddig marad, kedves gazdám? – tette fel a kérdéseit barátom.
- Még én sem tudom, helyet kell keresnünk neki, hiszen az élelem elég fogytán van a kamrában. – néztem fel a földről, Zeusz kutyám szemébe, kinek szeme egészen mélyfekete. Szőrzete színe világos zsemle, és annak ezernyi árnyalata. Maga a kutya egy igazi jó barát, hűséges fajta.
Még beszélgettem velük, a vendégünknek kerestem alvóhelyet, biztonságosat és hűvöset. Bementem és elmeséltem az anyukámnak az az napi történetet. Kiment megnézni őt, kit rögtön megkedveltem, majd visszajött, rám nézett, és halkan beszélni kezdet.
- Nem maradhat, tudod? Valaki sírhat érte. Te is tudod, milyen a kedvenceink elvesztése. Holnap első dolgunk lesz, hogy rendbe szedjük, és csinálunk róla képeket. Utána hirdetéseket adunk fel, és keressük a régi vagy leendő gazdáját. – mondta az édesanyám. Tudtam, igaza van, de neki is tudni kell, hogy ő tőlem kért segítséget. Pont tőlem, és ennek valami oka van. Viszont szót fogadtam, elmentem lefeküdni, de másnap reggel rögtön munkának álltam. Rendbe tettem, fürdettem, játszottam vele. Közben beszélgettünk is, kértem, meséljen. Nem akart, ha a múltjáról kérdeztem, nem felelt. Teltek a napok, közben sokat voltunk együtt. Egy hét után végre jelentkeztek érte, kora délután csengettek. A leendő gazdi jelölt tehetősebb úriember volt, de valami mégsem stimmelt.
- Jó napot kívánok! A kutyát jöttem megnézni. Gyerekeimnek játszópartnert keresek, ha kell fizetek. – mondta az úr. Ránéztem a négylábú barátomra, láttam, nem szívesen menne, de nem sok mindent tehettem, mert ő mégis elvitte, hogy megszelídítse.
Teltek a napok, talán már egy hete nem volt nálunk. Zeusz is látta rajtam, hiányzik a fehér bundásom.
- Szólj kicsi gazdi, és visszahívom. Jut még étel mindkettőnknek. Csak ne szomorkodj, arra kérlek! – ez egy reggeli órában történhetett. Iskolába kellett mennem, amit igazából nem sok gyerek szeret. Hazafelé jövet boldogabb voltam, tudtam, most valami jó következhet. Úgy lett.
Fehér bundás a kapuban várt. Megöleltem, ő megpuszilt, közölte, hogy talált egy családot. Tényleg jól esett, hogy ő végre boldog lehet, de fájt az, hogy nem a mi családunk tagja. Behívtam egy tálka vízre, én közben fagyit nyalogattam. Megkérdezte „Mi ez?”. Nem válaszoltam, csak egy darabkát a gombócomból neki adtam, láttam, kifejezetten ízlik neki, itt vált világossá: a husky nem más, mint fagyi mániás.
- Meddig maradsz? – kérdeztem az utolsó nyalásnál.
- Hát nem tudod? – tette fel a kérdést. Megráztam a fejem, és a hasamban elrejtettem a tölcsér végét is. Amint a fagyievő akcióm befejeztem, anyukám kilépett a lépcsőre, és leült mellém.
- Mikor mutatod meg a családod? – tette fel a kérdést.
- Hiszen már ismeritek! – vigyorgott a husky eb.
- Tehát ők? – néztem rá, őszintén reméltem, hogy nem. Nem találtam kedvesnek azt a férfit. Az okát nem tudom pontosan, csak valahogy nem illett a bundásomhoz. Neki más család kell.
- Nem, nem ők. Ti még nem értitek? Hiszen én itthon vagyok. Csak veletek. – mondta ki a mondatot, ami szívemnek, lelkemnek simogató, kellemes élmény volt. De anyukám szava már megint közbe szólt.
- Keressünk másik gazdit. Van, aki biztos megérdemel. Kell egy hely, ahol te is beilleszkedhetsz és szeretnek, valamint te is szereted őket. – mondta anya. Az én bundásom gyorsan tanul. Ő is tudja már...
- Na de anya! – húzta el a szavakat a fehér szánhúzó kutya.
- Válaszom végleges, ne kérlelj légy szíves! – de a bundás csak mondta: „Anya, anya és anya”. Aznap éjszakára még maradhatott, új gazdija három nap után kopogtatott. Most egy nő volt, kisfiúval az oldalán.
- Kutyus! – kiabálta a barna szemű, barna hajú kisfiú. Néztem bundásom könnyes szemét. „Most elvisznek?”. Tette fel a kérdést felém. Azt hittem, ott sírom el magam, úgy volt. Szememből egy könnycsepp hullt a földre, amit még másik száz követett. Elvitték, ismét elment tőlem.
Zeuszhoz mentem panaszra.
- Miért kell mindenkinek? Miért nem maradhat? Miért kell elvinni, és mondd meg, mit tehetek? – kérdezgettem a barátomat, kinek bundájába borultam. Ha szomorú voltam, mindig hozzá bújtam.
- Édes gazdim, ne sírj! Visszajön még! Lesz ő még a tiéd!
Teltek múltak a napok, pontosan hét nap telt el. Ismét megpillanthattam egy fehér bundást a virágos réten.
- Te vagy az? – szaladtam felé, ő úgyszintén futott, és a megfelelő pillanatban körbenyalogatott.
- Gazdikám, gazdikám! Csakhogy megvagy már! Ugye nem adsz megint tovább? Anya mit szól hozzám? Mindig messzebb kerülök, és mire ideérek, csak csupa sebhely leszek.
- Gyere, meggyógyítalak, rendbe teszlek, utána pedig becézgetlek, kitaláljuk a nevedet, és mindezt elmondjunk anyának, aki úgyis megengedi, hogy maradj. – válaszoltam neki, és szavamhoz hűen lekezeltem, becézgettem, még a házba is beengedtem. Anya hazaért. Most egy kutya élete a tét.
- Anyucikám, van egy hírem. Találtam neki egy családot. Az anyuka imádja az állatokat, legjobban a kutyákat. Nagy az udvar, és szép a kert. Biztosan tetszene neki. Van egy kicsi lány is ott, aki kedveli, és biztosan megszelídíti. Még nevet is tudnának, és a husky fajtáról már mindent tudnak. Itt egy kutya élete a tét, anya!
- Tán csak nem ide gondoltad?
- Az olyan nagy baj?
- Egy feltétellel. A valódi gazdája papírokkal igazolva viheti, de más nem.
- Nagyszerű! Mi legyen a neve?- kérdeztem. A szánhúzóm és az anyukám egyszerre néztek rám.
- Hódító. – jelentették ki, majd anyuci hozzátette:- Irány az állatorvos, hogy neve és családja regisztrálva legyen. – ahogy ezt kimondta, nem tudtam ki boldogabb: A bundásom? Anyukám? Vagy én? A lényegen nem változtat, találtam neki családot. Egy igazit, akik szívből szeretik, és akiket ő is szeret.

Egymásra borultunk, és tapasztalhattuk a család szó fogalmát. Évek teltek el, de ő még most is csak mesél és mesél és mesél.

Sziasztok!

Mai írásomként egy régi megírt mesét hozok.. egy pályázatra készült, de nem jutott be a nyertes művek közé, ezért bátran publikálom, ilyen formába is. A kép illusztráció... és a történet...  a valóság kiragadott része.

Szépséges napot, tappancs nyomos ruházatot!

Mi lennék ha bármi lehetnék?

Sziasztok!

Korábban feltették ezt a kérdést nekem, de most már tudom, hogy a válasz összetettebb, mint akkor mondtam és gondoltam....

Azt a választ is felelhetném, hogy levegő, oxigén, ami mindent körülvesz és átjár... mindenhez ad, mindenből elvesz.

Lennék az arcokon megjelenő nevetés, mosoly és boldogság.

Lennék tükör, hogy megmutassam a világnak, ki-ki önmagát...

Lennék természet, hisz az mi igazán elvarázsol.

Lennék madár, vagy bármilyen állat, a lényeg, hogy szabadon szálljak, éljek...

Lennék alkotó és alkotás...

Lennék valami, ami ártatlan, ami tiszta, mint a csecsemő...

De már megtanultam... önmagam lehetek, így az is szeretnék maradni, mindig hű önmagamhoz...

Ezek a mai gondolataim.. a krémes és az édesség mellett, egy kávé mentes nap. Sétával fűszerezve, jó kedvre derítve, mosollyal az arcon és  a szívbe!

Szép estét!Kellemes hétvégét!

Szabad gondolatok a szabadságról...

Sziasztok!

Mai gondolataim  a szabadság felé kalandoznak el... Először valami más képet akartam kitenni ehhez a bejegyzéshez.. de hát ez a jó képű madár fickó engedte.. (nem tudom milyen madár, de gyönyörű). 

Mi az ami jobban kifejezné a szabadságot, mint egy szárnyas szabadon szálló, messzire repülő madár? Az  akarat a helyes válasz... Hisz, akkor szabad vagy, ha az akaratod te magad irányítód.

Én személy szerint nem szeretem, ha az emberek korlátoznak és elmondják, hogy mit hogy kéne tennem... persze nem arról van szó, hogy javaslatot ne tegyenek, de ne akarják mindenáron elmondani, hogy mi a jó nekem... majd tanulok a saját hibámból, ha már elkövettem...

De szeretném ha az akaratom az én kezembe mozogna és a döntéseimet én irányíthatnám... ez nem túl nagy kérés remélem.

Tudom megint érdekes sorokat firkantok, vagyis pötyögök ide, de hát ez vagyok én...  Nem szeretem, ha birtokolni akarnak, nem szeretem, ha mások jobban tudják a gondolataimat, érzéseimet, vagy azt gondolják... hisz néha még én se tudom, hogy a kusza gondolatokból melyik az aktuális.

Szóval a személyes szabadságomról ennyit. Írhattam volna az állatokról és állatkertekről, szülőkről, gyerekekről, szólásszabadságról, vallás szabadságról.. de mára maradtak a gondolataim.

Szépséges, mosolygós, szabad Szerdát nektek!