Szia kedves olvasóm!
Elvárások.
Nekem rögtön negatív érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, hogy igen... mennyi elvárást támasztanak felénk az emberek, bezzeg én soha nem tenném....
Hát dehogy nem, nem szándékosan teszem és azt gondolom mások sem, de én is támasztok elvárásokat mások felé. Nem a kőkeményet, hogy márpedig ha nem teszed meg, akkor ez és az lesz... De bizony támasztok.
Enged meg, hogy kicsit kifejtsem mire is gondolok.
Enged, hogy éljek az önkritika dicső és nyers mivoltával.
Elvárásokat támasztok magam felé.
Van amiket belém neveltek. Az anyukám, a tanáraim, a környezetem, a barátaim. Személyek, kik benne vannak és benne voltak az életemben.
Elvárosokat támaszt felém a társadalom, a média, és bizony a törvények is. Igen, itt már gondolhatod, hogy az elvárások nem feltétlen negatív dolgok, ahogy azt gondoltam az elején.
Magam felé az elvárásaim minden szerepemben változnak. Más elvárásaim vannak ha ép diák vagyok, vagy ha a katedra másik oldalán állok és ott is igen sokszor változik, a gyermek csapat szellemében. Elvárásaim vannak magam felé gyerekként, anyukám gyermekeként, és fiatalként, hogy az időseket tiszteljem. De ez már egy tanult dolog, egy betanult elvárás. Milyen szép elvárás ez.
Elvárásaim vannak barátként magam felé, amiket sajnos nem mindig tudok teljesíteni.
Elvárásaim vannak magam felé nőként, feleségként... Bizony és ebben az utolsó kettőben nagyon sok elvárásom van, már már a gondolat zavarba ejt, hogy fel kellene ezeket sorolnom. Valamelyik szép, kedves, a másik meg szinte a lehetetlen felé hajaz.
Láthatod, hogy nem soroltam fel mindent, nem is írtam konkrétumokat, de azt te is érzékelheted, hogy bizony mindben van olyan elvárás csomag is, amiket betanultam, amiket mások támasztanak felém. Persze nem szándékosan, nem tudatosan, nem közvetlen akár, és nem rossz szándékból. De még is kétéllű a dolog.
Én is támasztok elvárásokat a környezetem felé. A szoros kapcsolataimtól kezdve pl.: a férjem felé, hogy a konyha pultra, étkező asztalra ne tegyünk szerszámot.
Kevésbé látja praktikusnak az ötletem, mikor ép dolgozik, de bizony ez is egy elvárás.
Elvárásaim vannak, ahogy már írtam azok felé is akiket tanítok, és akikkel együtt tanítok.
Elvárásom van az álltaim felé is gazdiként.
Elvárásom van az írók felé, ha kezembe veszek egy könyvet, vagy a rendező felé, ha megnézek egy filmet.
Teljesen idegen emberektől is várok el dolgokat. Pl.: Én azt tanultam, ha kedvesek veled és segítenek neked köszönd meg. Így ha valaki leejt valamit és felveszem, odanyújtom neki egy mosoly kíséretében, elvárom, hogy köszönje meg, még ha nem is tudatosan.
Mindenki támaszt elvársokat, és én ezt először nagyon rosszul éltem meg.
Igen vannak olyan elvárások, amiket támasztanak felém és nem élem meg jól, mert úgy érzem korlátoz, hogy mindenkép meg kell felelnem ennek, pedig én nem akarom, nekem nem megy. Néha úgy érzem, hogy elveszi a szabadságom. Lehet mások is ezt érzik az én elvárásaim miatt, ami szörnyű.
Nem szeretném, hogy így legyen. Tudom, hogy a szeretettem, az elfogadásom mindennél erősebb és talán ezzel mentem fel magam, ami lehet jó és lehet rossz én sem tudom, hogy hol áll a képzeletbeli skálán.
Hiába vannak bárki felé elvárásaim, vagy olyan dolgok, amiket szeretnék tudom mind az egom része, az egom akarja, a büszkeségem, de nem neheztelek senkire, ha nem felel meg az általam támasztott elvárásnak. Mert ez nem az ő hibája, nem az ő baja, ezzel csak nekem kell foglalkoznom, nekem kell magamban legyűrni vagy feldolgozni az érzelmeket, indulatokat, amit kivált belőlem.
Tudod, most, hogy leírom ezeket most jövök rá, most esik le az a bizonyos tantusz, hogy amiket felém támasztanak és nem teljesítem akaratomból vagy attól függetlenül azzal nem nekem kell törődnöm, lehet, hogy nekem is fáj, hogy nem felelek meg. Ez ne az én gondom legyen, mert ha valaki olyan elvárásokat támaszt felém, aminek tényleg kikötéses talaja van, vagy azért nem szeret, vagy kevésbbé kedvel vagy bármi ilyesmi, arra talán nincs is szükségem, mert bizony ez már feltétel.
Én pedig a feltétel nélküli elfogadásban és szeretetben hiszek.
